Lassan eljön a búcsú ideje :(

Kavarognak bennem az érzések, jók és rosszak egyaránt. El fog menni, még nem tudni mikor, de másik munkahelyet keres. Talán jobb lesz így, talán idővel - ha nem találkozunk - enyhülnek a vágyak, elhomályosodnak a képek, és szép lassan lelkem kis szekrényébe bezárva őrzöm majd emlékét.
Amikor ezeket a sorokat leírom, lázadok a gondolataim ellen. Vajon el lehet felejteni? Vajon tényleg ezt akarom?
Nem! Én őt akarom! Az ölelését érezni újra és újra! Szemeiben elveszni, hangjától megnyugodni, érintésétől megborzongni! Szeretnék többet! Mindent! Csókolni, istenem, mennyire vágyom azokra az érzéki ajkakra, melyek álmomban már annyiszor csókoltak! Érezni ahogy a vágyak beteljesülnek!
Nem tudom elegendi. És a legnehezebb, a tudat hogy menni fog, de nem tudni, mikor jön el a pillanat. Lehet hogy hetek, lehet hogy hónapok. És én nem tehetek semmit.
Olyan ez, mint egy haldokló mellett ülni és várni a pillanatot. Amikor szeretnéd megállítani az időt, hogy minél többet legyél vele, miközben tudod, hogy egyszer csak vége. Talán várod azt is, hogy legyél túl rajta, hiszen tudod, hogy fájni fog. Nagyon fog fájni!