Velencei álom...

A párocska kedvesen játszadozott a vízben. Szép nyári este volt, és
végre nagyon boldogok voltak. Csodálatos volt minden perc, amit együtt
tölthettek el... A hosszú, egymás nélkül eltöltött órák, napok nagyon
nehezen teltek el. De most csak ők léteztek. Csak ők ketten...

A telihold fénye megvilágította az eget. A holdfény szépen tükröződött
a vízen, az apró hullámokon játszadozva megszépítették a tó vizét. A
tiszta égen apró csillagok százezrei ragyogtak, köztük az ő kis
csillaguk fénylett. Valahol a nádasban békák nászéneke törte meg az
éjszakai csendet. Néhány vízimadár szállt alá a vízre, hogy fészküket
megkeresve nyugalomra hajtsák fejüket, várva a hajnali napsugarat,
mely újra útra hívja őket.

Langyos szellő járta át a levegőt, a lány teste megrezzent. -Fázol,
Kicsim?- kérdezte a fiú, és választ sem várva átölelte a lányt.
Gyengéd puszit adott a homlokára, majd egymást átölelve álltak egy
ideig. Lassan a partra úsztak. A fiú törölközőt vett elő, és a lány
vállára terítette.

-Hoztam pokrócot is! - mondta a fiú.. A lány szerette ezt a
figyelmességet. Hiszen ez volt az ami hiányzott az életéből. Fontos
volt neki, soha még ennyire nem szeretett senkit. Figyelmesen nézte,
ahogy a fiú tüzet gyújtott. Egymást átkarolva elmélyülten nézték,
ahogy az apró lángok egymással játszadozva lassan felemésztik az
aprócska fadarabokat.

A fiú hozott egy üveg édes vörösbort. A lánynak ez volt a kedvenc
itala. Ahányszor csak ilyesmit ivott, mindig ez a csodálatos fiú
jutott eszébe róla. -Csak egy poharat hoztam.- szólt a fiú, mire a
lány kérte, igyon belőle, aztán szeretné ő is érezni az ízét. Minden
gondolatuk közös volt. A fiú töltött, és a lánynak adta a poharat. A
lány ivott egy keveset, majd a fiú főléhajolt és gyengéden
megcsókolta.

-Nem éreztem eléggé az ízét.... megmutatnád újra?- szólta fiú. A lány
újra belekortyolt a nemes italba, majd ajkuk újra édes csókban forrt
össze. -Újra és újra érezni szeretném, hogy valóban megérezzem az
ízét...-kérte a fiú, és még nagyon sokáig csókolták egymást.

Boldogok voltak, a külvilág megszűnt körülöttük. Most csak ők, ketten
voltak a világ.

A lány a fiú fülébe súgta -Szeretlek!- majd szinte alig érintve
gyengéden megpuszilgatta a fülcimpáját. Lassan, óvatosan
végigpuszilgatta a nyakát, milliméterenként haladva a fiú ajkai felé.
Újra csókokban forrt össze az ajkuk, és közben szorosan ölelkeztek,
mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást. Most nem gondoltak a
holnapra, megszűnt körülöttük a világ.

Semmit nem akartak elkapkodni, ez az éjszaka csak az övéké volt,
minden percét ki akarták használni. Gyengéden simogatták egymás
testét, kezük nyomát apró csókokkal követték. Lassan fedezték fel
egymás testét, egyetlen négyzetcentimétert sem kihagyva fedezték fel
egymás minden porcikáját.

A lány teste reszketett, de ez már nem a szél játéka miatt volt.
Régóta várt már erre az estére. Csak ezekért a pillanatokért élt, és
szerette volna újra és újra átélni az együtt töltött csodálatos
perceket. Ez a csodálatos szerelem tartotta életben, bár tudta hogy
csak boldog perceket adhatnak egymásnak, de ezek a percek széppé
varázsolták a távol töltött hétköznapjaikat is.

A fiú a lány fölé hajolt, és hosszú, szenvedélyes csókban forrt össze
ajkuk. Szerelmük újabb beteljesülésére már régóta vágytak. Óvatosan
magához szorította a lányt, és a csendes, holdfényes éjszakában, ebben
a pillanatban a világ legboldogabb emberei voltak Ők ketten... Testük
egybeforrt, szerelmüket ismét megpecsételték ezzel a csodálatos
pillanattal. Lassan mozogtak, hogy minél tovább tartson ez a
csodálatos érzés. Nem akarták, hogy vége legyen, szerettek volna
örökre együtt maradni. Szívük hevesen vert, egy ritmusra mozgott a
testük, míg vágyaik csúcspontjára érve, végtelen, szűnni nem akaró
boldogság töltöttel el testüket. Ez volt az a pillanat, amiért
éltek...
Felhevült testük lassan megnyugodott, légzésük lecsillapodott. A
holdfényes éjszakában egy Boldog pár pihent békésen, bízva abban, hogy
soha többé nem kel fel a nap, és ez az éjszaka örök marad... Hogy így
együtt maradhassanak az idők végezetéig...